Tapolca - Húsz ország 3215 díszmadártenyésztője 27 694 madarat mutatott be az olaszországi Piacenza városában megrendezett idei díszmadár világbajnokságon. A jelentős esemény magyar vonatkozása hasonló az egy évvel korábbi, belgiumi megmérettetéshez. Ugyanis a tapolcai Pócsi Béla ezúttal is érmekkel a nyakában, magyar zászlóval a kezében fejezte be a versenyt, szép és különleges turákó madarainak köszönhetően. A két egymás utáni évben elért eredménye kapcsán felfigyelt rá a nemzetközi szakma és aki eddig nem ismerte volna, most megjegyezte a nevét. Nagy cégek keresték fel, ismert európai eleséggyártók és tenyésztők gratuláltak neki, és már most meghívást kapott a jövő évi portugáliai világversenyre. De Pócsi Bélát nem igazán a versenyzésre teremtette az Isten. Bár nagyon örül a szép eredménynek , mégis, sokkal jobban érzi magát otthon, Tapolcán, a madarai között.
A napokban, a több mint kétszáz madár etetése, napi rendes ellátása után találkoztam Bélával, otthonában. Az idei érmek - két arany, két ezüst és egy bronz -, valamint az oklevelek már az asztalon voltak, szépen elrendezve, sorban. Már nyoma sincs a kiutazás előtti stressznek, mérhetetlen izgalomnak. Jó itthon, sugárzik róla. Vidáman, felszabadultan hozza be a nappaliba az egyik kis világbajnokot, a szelíd, bájos külsejű Livingstone's turákót. A madár egy darabig bátran tűri a fényképezkedést, aztán elrepül a helyiség egyik magasabb pontjára. Érdekes, hogy a turákóknak annyira finom, légies a felépítésük és könnyű a csontjuk, tollazatuk, hogy képesek szinte teljesen hangtalanul repülni. Szóval nem olyan, mint amikor otthon a papagáj helikopterszerűen megindul a függöny felé. Aztán mégis sikerül lecsalogatni egy kis cseresznyével a szökevényt, a plafonig érő növényről.Aztán érkezik a következő madárka, a nehezen tenyészthető viola turákó. Igaz még csak hét hónapos, de egy év és jó eséllyel mutatkozhatna be a Portugáliában rendezendő világbjnokságon. Végül egy jópofa, de hatalmas méretű arát kínálgathatok az előre odkészített étcsokival. Közben Guszti, a négyméteres óriáskígyó is kinéz a zuhanyzóból, de most nem éhes, nemrég evett.
Az egyértelmű, hogy Pócsi Béla semmit nem bíz a véletlenre. Ez a szó hiányzik a fogalomtárából. A madaraknak nem lehet azt mondani, hogy majd holnap... Az etetés, tisztántartás, egyéb ellátás pontos, precíz munkát kíván, minden nap. Ez az első, ami nélkül talán még gondolni sem szabad erre a mesterségre. Ugyanakkor pontosan ez az, amit a nemzetközi szakma immár másodszor is elismert. Pedig az idei világbajnokság igencsak baljósan indult. Talán sokan emlékeznek arra a fagyos januári napra, amikor jégpályává változott minden út haztánkban és a környező országokban is. Ők éppen akkor indultak Olaszországba, a világbajnokságra. Az autó távolabbról jött, hiszen többen is utaztak a hazai tenyésztők közül - a vb-n nyolc magyar, összesen ötven madárral vett részt -, és a tapolcai tizennégy turákó bepakolása után alig tettek meg pár kilómétert, amikor egy kanyarban az árokba csúsztak. A kocsiból való kikászálódás után Béla először felfogta, hogy élnek, aztán amikor már ebben biztos volt, kezdett aggódni a drága szállítmányért, a madarakért. A tűzoltók vontatták ki őket, de szerencséjükre ők sem és a kisbusz sem sérült meg annyira, hogy visszaforduljanak. Szóval ha nehezen is, nem kis félelmek között, de elérték úticéljukat, Piacenzát. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy közben itthon, Béla felesége Zsuzsi, elcsúszott a lépcsőn és eltörte a kezét, így a családot is be kellett vonni a madarak etetésébe és a tapolcai díszállatszaküzlet működtetésébe.
- A verseny helyszíne ugyanakkor fantasztikus volt, kárpótolt az úton szerzett rossz élményekért - mondja Béla. Hatalmas csarnokban helyezték el a huszonhétezer madarat, fajtánként azonos kalitkákban, egységesen, Lenyűgöző látvány volt, bár nekem itt is akadt egy kis problémám. Ugyanis a turákóim alá elfelejtettek alomanyagot, és fűrdővizet tenni. Sok mutogatás, magyarázás után, a hazai lesencei bor, és körtepálinka segítségével sikerült meggyőznöm a hozzánk madárátvevőként beosztott olasz fiatalembert, hogy a fal mellé támasztott több zsák fenyőforgácsot mindenképpen el kell helyezni a madaraim alatt. Mivel ömlött rólam a víz az idegességtől, valószínűleg Sergio először azt hitte, nincs nálam rendben valami, de segített és végül barátok lettünk - mesélte Béla nevetve az első nap élményeit.
A szakma előtt nemzetközi szinten is elismert tapolcai díszmadártenyésztő éppen egy évvel ezelőtt robbant be világbajnoki érmeivel a köztudatba, bár mint tenyésztőt sokan tisztelték addig is. De tavaly a két arany-, két ezüst- és egy bronz érem megszerzése igazi hírnevet szerzett számára. Idén ugyanezt megismételte. Ritka bravúr, azonban Béla ezzel kapcsolatban megjegyezte: - A díszmadártenyésztésben nem igazán jellemző a gyors eredmények elérése. Sok éves munka után kezdett beérni a gyümölcse annak az elképzelésemnek, hogy hazánkban egy olyan kevésbé ismert faj mint az afrikai turákó, ezen a klímán is eredményesen szaporodjon. Nekem önmagában már ez a boldogság, de hogy hazám képviseletében, magyar zászlóval a kezemben, nekem, illetve nekem köszönhetően játsszák a magyat himnuszt, immár másodszor... hát az valami felemelő érzés. Szavakkal nem lehet leírni.
Utolsó kommentek