Bevégeztetett. A lapáttal még lesimítottam a kis sírhant tetejét, és egy követ tettem rá. Az udvar sarkában álltam, a kutyaház mellett, és csak bámultam magam elé. A kis udvarban, ahol Brúnó, a hűséges fekete puli több, mint tizenöt évet szolgált, nyomasztó csend áradt szét. Fülledt, augusztusi reggel volt, senki nem nyírta a füvet, nem fűrészelt, nem kalapált, még madarak sem csiripeltek, levél se rezdült. Megizzadtam, de nem csak ezért törölgettem az arcom, a szemem. Megpihent az öreg, vak és majdnem süket pulink. A családtag. Talán már jobb is neki, de a búcsú iszonyúan nehéz, a feltétel nélküli szeretet, a hűség mintaképétől. Valaki elment, aki engem jobban szeretett, mint saját magát. Ugyanakkor egy korszak is lezárult életemben, gondoltam akkor, illetve feleségem is ezt mondta, de néhány héten belül kiderült, hogy ez nem csak egy szlogen, hanem a dermesztő valóság.
1999-ben hoztuk a játékos, pár hónapos kutyust kollégámtól, akkori rovatvezetőmtől, Bartuc Gabitól Veszprémből. Az udvaron szaladgáló kiskutyák között ő volt a legnagyobb, legerősebb, Gabiék csak "Daginak" szólították. Hamar kiválasztottuk és szállítottuk át későbbi otthonába, Tapolcára a "birkózó bajnokot".
Ebben az évben, több évi "külsőzés" után, vett fel Kovácsi Miklós főszerkesztő a Naplóhoz. Vállalkozói szerződéssel, de a szerkesztőség teljes jogú újságírójaként a gazdasági rovatban kaptam fix feladatot, területet.
Itthon gyors kerítésépítésbe kellett kezdenünk, mivel a kutyus elég harcias természetű volt, már csöppnyi korában is. A családot imádta, de a többieket, különösen a macskákat, ki nem állhatta. Néhány szökése volt, de csak a hátsóudvarból előre, a bejárati ajtóhoz ügetett, gondolván, ott kell vigyázni a házra, nem hátul. A labda - mint sok más ebnek - különösen kedvelt játékszere volt, de boldogság töltötte el minden jó szó hallatán, vagy ha éppenséggel csontot kapott.
Bátor kutya volt, nem félt semmitől, senkitől, kizárólag az állatorvostól. Még kölyök korában megakadt egy kisebb csont a szájában, és az akkori rossz élményt soha nem felejtette el. Az állatorvos, dr. Andrónyi Tibor gyorsan, szakszerűen eltávolította a felső fogsora közé kellemetlenül beékelődő csontot, de az emlék megmaradt. Később más állatorvostól is tartott - a külső szemlélőnek harciasnak tűnő kutya -, amikor például a veszettség elleni oltást kapta, mindig trükközni kellett. Dr. Ásványi Tamással úgy oldottuk meg a problémát, hogy nekinyomtam egy pillanatra a kapunak Brúnót, a doki pedig villámgyorsan beadta neki a szurit a másik oldalról a kerítéslécek között. Működött a dolog, bár ilyenkor egy napig durci volt a mi kis Brúnónk. Két alkalommal mentettük meg az életét, egyszer egy bélelzáródása volt, másik alkalommal pedig a bundája nőtt össze úgy egy helyen, hogy alatta komoly fertőzés indult meg. De mindegyik esetben jól végződött a dolog.
Aztán pár éve, az egyik ősszel figyeltem fel arra, hogy nem lát. Óvatosan lépkedett, már nem rohant a labda után, és szegény néha nekiment egy-egy tereptárgynak, fának, kerítésnek. Elszorult a szívem, amikor ezzel kellett szembesülni, de tudtam, hogy a puliknál ez törvényszerű. Eleve rossz a látásuk, ami aztán vakságba torkollik.
Nagyjából egy, másfél éve számítottam arra, hogy végleg elmegy. Már csak ült, aludt, vagy feküdt az árnyékban, igaz, étvágya mindig volt. Szóval készültem már arra, hogy itt hagyja ezt a világot, de nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
Eljött az a bizonyos augusztusi reggel. Felébredtem és azonnal lépésről lépésre próbáltam felidézni az álmot, amit éjjel láttam. Brúnó böködött az orrával, és állandóan úgy helyezkedett, hogy hozzám érjen. Körülöttem szaladgált, kierőszakolta a simogatást, a jó szót. Mondtam is feleségemnek - álmomban persze -, hogy ez a kutya mennyire szeret minket, ilyen nincs is. Éreztem, de talán tudtam is, hogy az álom mit jelent. Nem mertem kinézni az ablakon reggel. Megvártam, amíg egyedül maradok otthon, és kimerészkedtem az udvarra. Ott feküdt szegény hason a háza előtt. Már kihűlt, merev volt. Úgy saccoltam, időben nagyjából akkor ment el, amikor álmomban találkoztam vele. Elköszönt talán, vagy én éreztem meg, nem tudom...
Vittem az ásót, a lapátot. Amíg ástam, az járt a fejemben, hogy lezárult egy korszak. Vele temettem el életem tizenöt - többnyire szép és visszahozhatatlan - évét. És milyen sorszerű, hogy ebben az évben mondtak fel a lapnál. Brúnó születésekor lettem főállású újságíró 1999-ben, Bartuc Gabi rovatában - akitől a kutyát kaptam - és Brúnó halála után felmondtak nekem is, és Bartuc Gabinak is 2014-ben. Igen, így a kutyus tizenöt éve még markánsabb keretbe foglaltatott, mint azt gondoltam volna. De ennek (is) vége, lapozni kell. Muszáj, még ha fáj is.
Utolsó kommentek